Mikor állott…

Eccer Jézus bément egy faluba, hol tanitványival letelepedett egy nagy fa alá, oszt elkezdett nékik, meg annak ki kiváncsi vót reája, tanittani a mennyeknek országirul. Ámde hejába es, merthogy ebbe a faluba oly hitványok éltek hajják, hogy nemhitték el rulla, hogy ű a Jézuskrisztus. Akarmit es tett, vagy mondott, máncsak istentagadónak, meg gyalászkodónak monták, mignem eccercsak eléállott a tömeg elé egy vénséges vén öregember. No, mongya a tömegnek az öreg, majd én kiszedem ebbül az emberbül, hogy valóban ű é a Jézuskrisztus, mer van nékem egy bisztos móccerem erre, van eggy kérdésem, mire ha tuggya a választ, amán csak valóba ű. Oszt akkor jobb, ha nem pickájjuk, hanem szót fogadunk néki mindenbe hajjátok!
No, odament az öregember Jézusho, oszt mongya néki:
- Mongyadcsak nékem, ha tudod, meg ha te vagy a Jézuskrisztus, hogy mikor es állott Jézus féllábon élettyibe?
Nem soká kellett Jézusnak ezen gondolkonni, hát mongya az öregnek:
- Hát, báttyám, erre nem nehéz a válasz, hát akkor állottam én féllábon életembe hajja, mikoron felléptem a szamárra, mi Jérusálembe bévitt éngemet.
- Hijjnye, azáldóját hajjátok, - monta az öregember – ebbiza valóba a Jézuskrisztus, hát süvegejjük meg, hajcsunk térgyet néki, oszt fogaggyunk szót az üdvünk mián!
No, így esett, hogy felismerték a Jézuskrisztust, oszt megtért a bűneitül abba a faluba a sok ember, oszt lássák, mindez csak egy aprócska kérdésnek, egy vénségessen vén öregembernek, meg egy szamárnak vót köszönhető. Hejj, ha minden ilyen eccerű vóna a fődön, de jó es vóna!

 

 

 

 

Pászol...

 

Vót eccer egy csikósember odaki a nagy Hortobágyon. Jól ment az élet a ménesbe, jó vót a szaporulat, szépen legeltek a csitkók, oszt gazdultak a csikósok es, mán amennyire azok gazdultak, ha jól ment az élet a ménesbe. No, azér leleesett nékik es nehány márijás elszámoláskor.
Hát az egyik csikós gondolta elszámolás után, ha mán ennyi a márijássa, csináltat egy szűrt az ű gyerekinek, az Ábelnek, oszt lassan kiszoktassa a pusztára magáho, segiccségnek. Karikást mán csináltatott néki egy igen híres ustorkészíttővel, bizonyos Szőke Péter uramval, ki olyan karikásokat tudott csányni, hogy mán az egész Hortobágy tülle vitte, ha elkopott a régi. Jók vótak a mestereji neki, azér tudott jókat csányni. Bisztoson!
No, elment a mi csikós emberünk egy szűrkészíttőhöz, oszt vitte az ű kis Ábelét es magával a patracon, mán csak a méret mián. Levette a méretet a szűrkészíttő, oszt hezzá es kezdett a munkához. De mivel csikós vót a megrendelő, ki áltajjába heteket odaki van a pusztába, hát aztat hitte, ráér véle, oszt csak kiszabta, oszt csak letette a szűrposztót, csak szöszmötölt véle, nemhogy hímezte vón, még csak összve sem dógozta üdőre. Megyen nehány hét múlva másoccor es a csikós hezzá az Ábellel, gondolta kész a szűr, s viheti a gyerek a saját vállán hazafele mán, de nem úgy vót a! Hijjnye, gondolta a csikós, hova tettem az eszemet, hogy egy ilyen lusta emberre bíztam a márijássaimat, na csak legyen készen a szűr, többet ide nem gyüvök. Mit vót mit tenni, vártak esment egy kis üdőt, oszt nehány hét múlva ujfent visszament az Ábellel a szűrér. Hát mán harmaccorra csak készen lett. De hogy milyen, hajják, nem vót abba köszönet! Vállára terítette az Ábel, de az a szűr úgy feszült azon, hogy még egy lajbit se vehetett vón fel alája a testyire, hát mán új korába kinyőtte. Na lássák, így jár az, ki lustára bízza az életit. Mer az üdő halad, a gyerekek nőnek, de a szűr az nem nő a gyerekvel együtt. Ez az igasság!  No, ettül az esettül kezdve mongya a magyar, ha valami nem ráillő ruvát lát valakin, hogy:

"Pászol, mint az Ábel szűre."

 

 

 

 

Még a legszebb búzának is…

Vót eccer, hun nem vót, vót eccer egy ország s annak egy igenigen dógos népe, s afelett egy igenigen dógos, böcsülettes Jánoskirály, ki mindég csak aztat mondogatta magába, hogy hmmmm, a krumplileves hmmm, legyen krumplileves. Hmmmm. Ezzel azt es mondta vót, hogy ami meg nem krumplileves, az ne akargyék krumplilevesnek láccani, de eztet az az ártatlany lelkű nép, meg az ártatlany lelkű közép és felsővezetők mind se tutták. Így monták abba az üdőbe az ajtónállókat, a talpnyalókat, a kincstárnokokat, meg a kulcsárokat, hogy közép és felsővezető. Hát károsítták azok megfele a közöst, legelőször es odafe a várba, Budapest várossába, oszt mikoron odale vidéken es rágyött erre a nép, az istenatta, hát ű es elkezdett a közösbül csipegetnyi, tépegetnyi, veszegetnyi, hazavivegetnyi, ellopogatnyi, elcsenegetnyi, elfaszolnyi. Még egy miatyánkot es kitanáltak az istentelenek a sok lopásho, oszt eztet imátkozták röhögve, mikoron valamit hazavittek éppen. Emígyen szólt az az ima:
Mi Atyánk, ki vagy a mennyekbe, mink vagyunk a termelőszövetkezetbe. Öregek a határba, fiatalok az irodába, koma, sógor a raktárba, vezetősség a kocsmába. Jézus, Mária, drága kincs, aki nem lop, annak nincs. Uram, bocsásd meg bűneinket, mert itt élni másképp nem lehet. Üdvözlégy Mária, ami van a határba, mars a kosárba!
Oszt bé es tették aztat, haza es vitték, oszt mi ehető vót, megették, mi meg nem vót ehető, aztat elatták s élelmet vettek abbul. Vagy ruvát, vagy balatonparti telket, vagy trabbantot, mikor mit. Mer vegyék tudomásul kendtek, ez a nép túlélte mán a tatárt, túl a törököt, túl a németet, túl a muszkát, hát túlélte a közöst es. Ki így, ki úgy, de egynek se kellett segély abba az üdőbe, a király es ehette a krumplilevessét, a kutya se zavarta, mígnemcsak valakik, valami élhetetlen értelmisségijek, kiknek nem jutott kapanyél, fel nem tanálták a demokárét, vagy mijafenét. No, azóta nincs jó dóga a magyarnak, merha ű lop, mosmán a szemit es kikapargyák a pandúrok, s tán eztet túl sem éli. Az egykori közép és felsővezetőji meg azóta a Rózsadombon nevelgetik a cserepesvirágjajikat.
No, lássák, az ilyen történetekre mongyák a magyarok, hogy:

„Még a leg szebb búzának is van egy kis allya.”

Így vót, nem így vót? Kádárjános benne vót, akinek ez nem teccik, vessen bucskát reggelig!
Aggyonisten!

 

 

 

 

 

Részeg ember előtt …


Eccer régen, mikor még a Túron sem vót vízimalom, Jézus elvetődött jártyába arra a vidékre, a Beregbe. El es csodálkozott, hogy milyen szép ott minden porta, hogy milyen takaros a mező s hogy milyen szépen állanak a szilvafák odakünn a határba. De szép es vót hajják az az ezernyi fa telve virágval, jószagu virágporral, telve méhecskékvel, kik öszveszedegették aztat s bévitték a kaptárjukba, hogy mézet csánnyanak abbul. Közbe bé es porzották a fákot, hogy a mi Teretőúristenünk az azévi termés tmegaggya a gazdáknak, hogy legyen mit takarni kamarába, aszalóba, s butykosba. Hej, de felvidult Jézus szíve erre a látványra, az aptya s a méhecskék munkájára! Ahogy meneget, szembe gyütt véle egy helybéli atyafi.
-De szépen vannak kendtek errefelé, atyámfia! S ezek a szilvafák es milyen csodái a Teremtőúristennek, ha erre néz valaki, hát megértheti, hogy mitül es szép a fődi élet.
-Nono, csak ne olyan hevessen atyámfija. Ha maga lássa, hogy ebbül a szép virágbul gyümőcs lesz, a még haggyán. De ha majd azt es meglássa, hogy abbul a gyümőcsbül milyen fertelmes dolog lészen, akkor még a vallásábul es kiáll, erre én letészem a nagyesküt!
-No, rendben van, fogagyunk – monta Jézus, merhogy el nem bírta képzelettel, hogy ebbül a szép virágbul valami fertelem legyen bármikor es.
No, fogattak, kezet attak egymásnak, széjjel es vágta valaki azt a fogadást, oszt betértek egy házho. Épp ennek az atyafinak a szomszéggyába, egy kocsmába.
No, odaszól az atyafi a kocsmárosnak:
-Hozzál csak Jóska a tavalyi szilva terméssibül, mer ez a jóember még élettyibe nem tanálkozott véle! Mutassuk csak bé neki! -kacsintott huncutossan.
Úgy es vót, kihozta a kocsmáros az italt, kiöntötte porcijókba, oszt a mi atyafink bé es kapta a maga felessit. Csak úgy eccerre, bé a gallérja mögé. Úgy szokták. Hát! Krákogott es hozzá egy keveset, mer marta a gigáját a pályinkának az ereje. Azt es úgy szokták. Hát! No, Jézus csak nézte, bűzölgette a saját adagját, cöccögött magába, mer szemre nem vót azon a lén semmi fertelmes. Jó szaga vót, benne vót a napnak illattya, a szilvavirágnak s a gyümőcsnek a szagja, s olyan tiszta vót, hogy által lehetett nézni azon, hát csak jó lehet, gondolta. Demikor a szájáho vette a poharat, majdcsak meg nem fullatt az első nyelettül. Úgy öszverántotta a gigáját az a szilvapályinka, hogy még megszólalni se bírt egy fertályórájig. No, mikor letellett az az üdő, aztat mongya Jézus az atyafinak:
-Hát, kendtek eztet a fertelmet csányják abbul a szép virágbul s annak termésibül? S eztet rájadásul még meg es isszák? Nohát megnyerte kend a fogadást, merbizony ennél rosszabb dologgal még nem tanálkoztam életembe!
No, azér nem szalatt el rögvest, ott üldögélt még egy kicsit a kocsmába az atyafival, s azt es meglátta, hogy ki ezt a lét nyakalja, az bizony kivetkőzik emberi mivoltábul, s beléköt az még az élő fába es. El es kerülte ótán a Jézus az ilyen szilvalevet ivó embert ha csak tutta, bármennyire es szánta szegényt, ki ilyen fertelmet iszik egész élettyibe. No, ezóta mongyák a magyarok a részegre, meg annak a haragjára, hogy:
„Részeg ember előtt Krisztus is kitért.”

 

 

 

 

A körmenet…


No, mikor mán Jézusnak szobra es vót a templomokba, akkor történt ez az eset. Vót eccer egy falu, de hogy hun vót, nem mondom meg, nehogy kigunyolják az odavalósijakat a mostani történetem mijatt, merhogy nálluk esett meg ez a dolog.
No, eccer kihozták a templombul a Jézus szobrát, felzászlózták magukat, oszt szép ruvába, tiszta szívvel hozzákezdtek a körmenethe. Elől ment a pap, de az aligalig tutta szedegetni a bűrcipős lábát, mert az a sok paraszt, kik az út mellett kiváncsiskodtak vala, mind az uttyába állottak, oszt nem akarta letaposni az ű fínom kis cipellőjével azok dúrva csizmáját vala. Meglátta eztet a helyi templomszóga, oszt hogy kedvibe járjon a papnak, félredobta az ottan ácsingózókat emígyen szólva:
-Félre, félre, baszom a jussát, tirhuljatok, itt gyün a pap a Jézusval!
Meghallotta eztet a pap, ott helybe nem teremthette le a templomszógát, merhát hogy es nézett vóna az ki, hogy a pap leáll veszekednyi, node másnap a sekrestyébe elővette:
-Hát hogy tehettél ilyet, te pöcsömöccse, hogy a körmenetbe leállsz baszomozni! Még eccer ilyen elő ne fordujjon, mer úgy kiváglak innen a mocskos száddal egyetembe, mint a macskát szarni. Megértetted?
-Én ugyan meg, plébános uram, de hajja, megbocsássa aztat a kis nyelvbotlást énnékem a teremtőúristen – így a szóga.
-Bolond vóna, ha megbocsátana néked –válaszolt a pap, oszt ezzel el es vót rendezve az ügy.
No, lássák, igaz a szólás, hogy akinek Krisztus a baráttya, könnyű annak üdvezülnyi, akinek meg nem, lehet az pap es, mégescsak a pokolra fog kerülni, mint ez a szókimondó pap es eccer! Emáncsak így vagyon! Aggyonisten!

 

 

 

 

Az akasztás sem…


Eccer egy kisvárosba, hol ítélőszék es vót, olyan csufság esett meg, hogy elhalálozott a hohérjuk, de mást a helyére kapni sehogyse tuttak. Nagyon okosok irányíttották eztet a várost, olyanok, kiknek a feje csak azér vót, hogy a kalpagot tarcsa meg. Tán azér.
Éldegélt ebbe a városkába egy cigányember es. Kevés ember sepregetett a városba, hát nem kellet a vesszőseprűje, kevesen vágtak malacot, hát nem kellett a sózótekenyője, kevesen főztek régi edénybe, hát nem kellett a fódozó munkája se. Purdéja meg annyija vót, hogy tele lett vóna velük egy szekérderék, mán, ha lett vóna szekere. Merhogy ase nem vót nekije, se szekere, se lova. Oszt amék embernek nincsen lova, az mindeféle huncuccságra képes ezen a világon!
No, nyávogtak a purdék, hogy apuka mint eszünk, apuka aggyál kinyeret, apuka legalább egy kis vakarót. Elfacsarodott a cigányember szíve, oszt mit vót mit tenni, eccer egy éccaka bément a mészárszékbe, oszt mit csak látott, megfogta, oszt hazavitte. Odahaza mán a rányija melegitette az üstbe a vizet, oszt azt a rengeteg húst mindmegfőzték, mikor megfőtt, hát felkőtötték a purdékat, oszt azt a rengeteg húst mindmegették. Igenám, de reggel gyött a feljelentés, de gyött vele két perzekutor es, hogy megtanájják a húst. No, itt mán kereshették. Nem vót abbul mán egy harapás se. De az a mocskos kutya még mindég ott rágódott a hátsó udvarba a sok csonton, no, le es bukott menten a cigányember. Bévitték a városházra az ítélőszék elé. Körbetekintett, oszt azon minutába meglátta, milyen értelmes bírákat hozott elejibe a jósorsa. Hát még miután hozzászóltak!
-No, te cigány! Mivel a húslopás reád lett bizonyítva, münk tégedet felakasztatunk. De mivel városunkba éppeg egyetlen hohér sincsen, így néked kell elmenned egy másik helyre, hol van hohér s magadnak kell felakasztatnod magadat! Megértetted?
-Én az ítéletet megértettem, tekintetes naccságos uraim. De szegény cigány vagyok én, s hát az ilyet sehon se akasszák fel ingyér, hát kérem a tekintetes ítélőszéket, hogy nekem az akasztásra ötven forintokat kiutalni szíveskeggyék.
Öszvegyugták a fejiket a bírák, hát télleg igazat beszél ez a cigány, hisz Krisztus urunk koporsóját se őrizték ingyér, az akasztás se lesz puszira, oszt ki es utalták néki az ötven forintokat menten. Fel es vette a cigány, oszt vigyorogva hazaballagott. Hogyne vigyorgott vóna, hájszen ennyi pénzt még élettyibe egybe nem látott! Odahaza felcihelőttek, a sok purdét felszerszámozták, a rányi es a hátára kötötte a legkissebbet, oszt elmentek ebbül a városbul. Hogy merre? Nem tuggya aztat mán senki, mint ahogy aztat se, hogy végül es felakasztatta é magát a cigányember, merhogy nem írt arrul egyetlen jegyzőkönyv se. Én legalább es nem láttam ollyat. De amáncsak bizonyos, hogy ezen eset óta mongya a magyar nagy bölcsen, hogy:


„Az akaztás se esik ingyen.”

 

 

 

 

 

Egy se gyött erre…


Hajj, de szép hely es a menyország! Hejj, de sok ember sose lássa meg aztat! No, maguk meglássák, szívembül kívánom!

Eccer mán Szentpéter elunta magát a kapuba, oszt odament a Jézusho, oszt mongya néki:
-Te Jézus, figyejj csak reám egykicsikét! Engeggy mán le a fődre, hagy pihennyem ki úgy istenessen magamot ezután a fertelmessen sok áldigálás után. Hagy mennyek mán odale egy pofa serre, mer kiszáratt a gigám! Na! De apádnak nem kell tudnyi rulla, hallode!
-Hát oszt hogy gondolod te aztat, te Szentpéter?
-Hát csak úgy, hogy a Szentpál addig ideáll helyettem. Úgyse tesz az semmit mijóta itt vagyon véled a mennyeknek országába, csak a lábát lógíjja!
-No, jól van – mondta Jézus, oszt úgy es vót. Kütte a Szentpált, oszt gyött es az.
-He, Pali! Maraggy mán itt helyettem egy kicsit, legalább addig, hallod, míg én lemék a fődre, oszt bedobok egy pofa sert. Mán úgy meguntam itt, hogy vágyok oda.
-Nem maradhatok én itten helyetted mennybeli pajtássom, mer eccerü, tanulatlan ember vagyok én! Az írást se nem ismérem, oszt ide meg mindenféle tanút személyek es gyünnek, urak, papok, oszt ha valamék rossz pakszussal gyün, oszt béengedem, kikapok a mi Atyánktul, oszt még a Jézust es szarba keverjük.
-Sose féjj te attul pajtás, én ugyanes régtül fogva itten ácsorgok, de ide még egy úr vagy egy pap bé nem gyütt. Mind elmegyen az hallod amarra, a pokolra. Na, maracc vagy sem, én lemék!
Így esett, hogy Szentpéter helyett Szentpál vót eccer egy kicsit a kapus a menyországba, de hogy maguk es elhiggyék, hát kérgyenek rá majd attul, ki épp akkor került oda fel!
Aggyonisten!

 

 

 

 

 

Kínban van…


Eccer régen Undon valami okbul, mit mán a feledés homállya takar, hatalmass gyűllést tartottak az esküttek. Mind kiőtözve, szépen, díszessen, hosszúszáru pipával a kézbe ült a tanácsterembe, hová hogy s hogy nem, bészabadult a bíró kutyája. Abba a züdőbe az erszényt hólyagbul csányták, mit megtörnyi, puhíttanyi csak zsírozásval tuttak. No, odakapott a mi ebünk a gazdájának, a bíró urunknak zsíros erszénnyihe, békapta a fogaji közzé, oszt le es tépte azt a tartószíjrul. Demán el es szalatt azval. Az esküttek meg utána. Ahogy futtak, a kutyu a zsíros erszént kihasítta, a benne ülő aranyokot elszórta, s a szétszabdalózott zsíros erszényt mindmegette. Hejj, de az esküttek körbefogták, oszt hurkot dobtak a nyakára, úgy vitték vissza a gyüllés helyszínére. Hát hogy es vegyék ki mosmán a bíró urunk arannyajit a bíró urunk kutyájábul, merhogy szentül meg vótak győződve arrul, hogy a zsíros erszényvel a kutya a pézt es bényelte, s mivel jó emésztő, soksavas a gyomra az ebnek, aztat hamar el es emészti. Mit es csányjanak hát, hogy a bíró kutyája es életbe maraggyon s a bíró pénze es megkerüjjön! Tanakottak, hosszan tanakottak, oszt kitanálták, hogy kalodára húzzák a kutyát s addig korbácsoltassák a hohérral, míg a kutya vissza nem ökrendi a pénzit a bírónak. No, úgy es lett. Ütte a hohér, verte szegény kutyát, kinek csak annyi vót a bűne, hogy jól akart lakni éhségibe. Verte a hohér, de úgy, hogy eccercsak beszarintotta magát a kutya. No, nézik a mergáját, forgasság a bottyukkal, debiza nem vót abba egy fija arany se, csak a nagy büdösség. Megdühödött a bíró, alaposon leszitta az eskütteket, hogy míg tökörésztek a megódásval, a kutya mind elemésztette az ű arannyait. Szélnek eresztette az egész kompániját dühibe, de tán később visszavette üket, mán ha bíráskonnyi akart valahogy.
No, osztán hogy így vót vagy se, aztat nem tudom, de ezóta az eset óta él a magyarok közt az a szólás, hogy:

„Kínba van, mint az Undi kutya a kalodába.”

 

 

 

 

 

Csak egyszer esik…


Eccer régen hajdanába, Bécsbe történt meg ez az eset. Sokat fuharoztak oda a magyar fuharosok búzát, lisztet, bort, gyümőcsöt, hát esmerték mán Bécset, a piaccajit, az uccájit, mint a saját tenyerüket. Ahogy járta az uccákot az egyik fuharos, hát eccercsak észrevette, hogy a bécsi dámák a kis ölbe való pincsikér hat aranyakat es adnak a sintérnek. Hejj, béindult a zagya, s kiókumlálta, mi lenne, ha ű meg nagyobb kutyákot, mongyuk komondorokot hozna fel eladnyi? Hát ha a kis kutyu hat arany Bécsbe, akkor a nagyobb kutya legalább tizenkettő. Há nem? Há de! Ez osztán az üzlet, komám!
No, öszveszedett egy kompániját, vagy húsz komondorokot, oszt szépen elballagott vélük Bécsbe. Bément egy fogadóba, s mivel ennyijen vótak, egy báli termet kapott meg a kutyákval, hogy elférhessenek a bóhájikkal egyetembe. El es fértek, abba nem vót hiba. Dehogy a komondorok a hosszú éjtszakán fertelmesen ugatnyi kezdtek vala, amán csak bizonyos. Úgy ugattak azok hajják, mintha az élettyük múlott vóna az ugatáson, hát fel es verték Bécsnek kényess népit, kik a csendhe, a békéhe, a nyúgalomho vótak szokva eladdig. No, nem így most! De ode es sereglettek a fogadó elé, s erőst utasítták a fogadóst, hogy a kutyákot szerte eressze, a pokolba kergesse, mert bajok lesznek ha nem!
Mit tehetett vóna a fogadós mást, szélnek erisztette a sok kutyát, kik szerteszaladoztak Bécs uccájin, s felverték még azokat es, kik az előzző ugatásukra nem ébredt meg. Botokra kaptak a bécsijek, s a húsz komondornak csúfos vége lett. Úgy elverték azokat, hogy még vasutasbundába se nem lett vóna jó a bűrük ótán.
Csakhogy a mi fuharosunk se vót rest. Magyar vót a, nem hüle, hát menten a policija elejbe terítette a maga s a komondorok ügyét. A policija kötelezte a fogadóst, mivel ű erisztette szélnek a kutyákot, hogy az elpusztított komondorok árát úgy aggya meg, amint azt a fuharos kéri. Mit vót mit tenni, megadta. Annyi arannya lett a fuharosnak a húsz komondorbul, miket élettyibe nem látott addig fuharosságbul.
No, mikor hazagyütt, esment öszveszedett mosmán még több komondort, oszt visszaballagott vélük Bécsbe, gondolta, hátha. De Bécsbe mán híre ment az ügyinek, s nem akatt, ki béfogatta vóna űket szállásra. Kinél elejibe szállt, most es elment ahho, de az es csak zavarta elfele, imígyen:

„Csak egyszer esik Bécsben eb vásár.”

No, tanult ebbül a koma, oszt visszatért a fuharozásho, ahho, mihe értett. A kutyákot meg a könnyü keresetet elfeledni azért nem tutta később se, mint ahogy a magyar nép se a fentebbi történetet. Azóta es használja, még tán Mátyás királyunkra es átírta s meséli. Kendtek nem hallották véletlenségbül?

 

 

 

 

 

A gyiófa


No, eccer Jézus elvetődött erre, a Felvidékre, oszt végiggyalogolt a lévai úton, tuggyák, ahun az a sok gyiófa áll végestelen végig egészen Ságtul. Végh Jóska nagyapja telepítette aztat oda Diósjenőrül, s óta ott szógálnak az arra járóknak es, meg az ott lakóknak es. De hogy szavamat ne feleggyem, Jézus igencsak megéhült esment, hájszen megéhül az rendceresen, ki az apostolok lován lovagol, hát öszveszedegette a lehullott gyiókat a fák alól, feltörte s eszegette a joó fínom gyióbelet. No, ahogy eszeget valamék fa alatt, hát hajja ám eccer, hogy a gyióágok elkezdik magukat dicsérnyi a gyiófa törzsének emígyen:
-No, látod te fatörzs, mink vagyunk a legértékesebbek a gyiófábul, mer rajtunk terem az a sok gyió, miket még a Jézus es megbecsül. Bezzeg te, csak állsz egész napokot, semmit se teszel, bambulsz csak, s a derekodat hízlalod. Ha így halacc, akkora leszesz, hogy tekenyőt es vájhat belűled valamék tekenyővájó cigán, ha elfogyott ficfája.
No, hajja ám eztet Jézus es, hájszen vót annak füle, még az állatokval es megértette magát a ha kellett. Ahogy hallgassa, igen megdöhödött ettül a beszédtül. Há még jó hogy megdühödött, mer aztat a sok ágot, levelet, gyiót mindmind a fának a törzse tarcsa, ha az nem vóna, gyió sem nem vóna, így tanálta eztet ki a Teremtőúristen, ki a Jézus urunk mennyei aptya vót. Oszt ha a törzset szapulták, hát a Teremtőt es szapulták egyvégbe azval.
-No, várjatok csak tik nagyszájúak! A mái naptul fogva mikor elgyün az üdő s kiöregedik valamék gyiófa, tik ágok csak tűzrevalók lesztek arrul, de a gyiófa törzse a legbecsessebb bútorfa lészen. Azér fogják járni a vidéket az asztalosok, de még a vásáros cigányok es, oszt ha ilyen fát tanálnak, annak törzsit viszik majd magikkal megdógoznyi, de az ágokot, tikteket csak a tűzre vetnek majd leveleitekvel együtt odaki a fa ducskőjinél. Ott fogjátok tik megtanulni, hogy a gyiófa gyökérbül, törzsbül s leveles ágokbul áll, egyik sem nagyobb a másiknál, mert egyik se lehet meg a másik nekül!
Így vagyon ez biza minden élőlénynél, legyen az ember, asszony, avagy másfajta.
No, kipihente magát Jézus, elment arra Léva felé, oszt ótántul mán télleg a gyiófa törzse a legbecsessebb bútorfa, nincs es annál szebb szekrény, asztal, ágy más fábul! Oszt hogy hányan esmerik eztet a történetet én nem tudom, dehogy mind eltáccsa a száját, ha egy szépen faragott gyiófabutrot lát, amán bizonyos! Nézzék csak meg Egri Pista bácsi butorjait Gyarmaton, oszt menten igazat adnak majd!

 

 

 

 

 

Taknyát is…

Hejj, a régi üdőbe de szegény es vót a paraszt! Nem vót annak csak kapca a bocskorába, az es csak a szétszakadozott ingibül vót hasogatva. Nem vót annak prémess kabáttya, csak zsákvásznat terített a vállára ha fázott, de nem vót annak alsóruvája se, csak egy halom  csupa fót, mire reáfércelte az asszony a nadrágot. Mán mit annak hítt. Dohánnya es sokszor csak gyiólevél vót. Így éltek, oszt méges felnevelődött a sok pulya, oszt azoknak es lett a szegénységbül továbbá részesedéssük, mikor megházasottak, vagy férjhementek. Könnyü vót adnyi a semmibül. Bezzeg az urak! Azoknak születéssük okán kijárt mindenbül a legjobb. Vót azoknak szattyánbűr csizmájuk, paszomántos posztónadrágjuk, sejjmes dolmánnyuk, meleg kacagánnyuk, prémmes süvegük, tajtékpippájuk, meg aranyuk az erszényükbe. A dohánnyuk es idegenyfődi vót, a magyar már nékik nem derogált. Nékik járt minden. Mer vót. Hogyosztán mindez a parasztnak a véribül vót, az a háromlábú, lőtéri döglött kutyát se érdekelte annakidején.

Azér hajják, a magyar parasztot se kell félteni, mindég megvót annak a magáho való esze. Tuggyák maguk példának okéjér, hogy mi az, mit a paraszt elvét, az úr meg a zsebébe hordozza? No, ha nem, megmondom. Hát a takony. Merhogy a paraszt az órrát két ujja közé veszi, s a taknyát az órrábul csak kicsapja a fődre, míg az úr zsebkendőbe fujja bele, oszt mindég viszi magával a taknyát es. No, ezér mongyák a fukar gazdagokra az eszes magyar parasztok azt, hogy:

 

„Taknyát is zsebében hordozza.”

 

 

 

 

 

Tokorcsra mentek…

Hejj, de hírös es vót Tokorcs annakidején hajják, mikor még az ecetes kinyér es étek vót a tisztességess embereknek! Merhogy Tokorcson ecetet csánytak, de párja sem vót a tokorcsi ecetnek annyi szent, oan joó vót. Joó gyümőcs termett arrafelé nálluk, aztat ledaráták, levét hordóba tették, éveken keresztül csak ápolgatták, csak gondozgatták, míg végül övegbe tehették aztat a fínom, setét, illatoss tokorcsi ecetet, mivel minden étek jobb vót, mint annakelőtte. Okosok es vótak a tokorcsijak, merhogy úgy kereskettek az ecetvel, hogy egy öveg ecetér egy zsák búzát kaptak. S aztat leőrlették, s aztat megsütték, s aztat megették. Így maratt meg erejük, hogy újabb eceteket érleljenek, hogy gyerekeket nemzzenek, s vigyék tovább az életet. Így van ez normális helyen!

No, eccer meglátta egy kissé bolondos ember, hogy a tokorcsijak búzát kapnak az ecetér. Hejj, menten zakatolni kezdett csökött fejébe a csökött gondolat, háthogy a tokorcsijak búzábul őrlik az ecetet. E még nem lett vóna nagy baj, de ez a nagyokos felszerszámozta a szekerit, telepakkolta búzával, oszt el es indult nagy sebbel lobbal Tokorcsra. Útközbe többeken megállítták, oszt mindnek elmonta, mire es gyött ű reá rengeteg eszivel, s neki mennyi ecettye lészen ebbül a rengeteg búzábul, várják csak meg, ócsón aggya majd tovább.

Hát elért Tokorcsra. Elmonta jövetele okát, hogy hozta a búzáját ecetté őröltetnyi. Mérjék csak meg, mert amennyi a búza, annyi ecetet akar cserébe! No, alaposon szemberöhögték a tokorcsijak, de azér bémutatták néki a munkájokat, a hordókot, a gyümőccsököt, s nagynehezen el es hitte végre nékik, hogy a búzábul liszt lészen, s abbul meg tokorcsi, s nem ecet. Azér attak néki a szokásos tarifával ecetet es, tizenöt zsák, tizenöt öveg, hát nem panaszkodhatott, bécsapva nem vót.

No, hazaért a mi emberünk, hát kérdik tülle, mi vót Tokorcson, hogy őrlik a búzát ecetté, he? Szégyelte bevallani a felsülését, hát azt monta, hogy gyenge vót a búzája, azért csak ennyi az ecettermés, e meg nem eladó. Hittek es neki, nem es, de az bizonyos, hogy azóta mongyák tréfásan a magyarok, ha valakiket rajtuk keresnek, hogy:

 

 

„Tokorcsra mentek ecetet őrölni.”

 

 

 

 

 

Fél tehenet…

Vót eccer, hon nem vót, vót eccer egy kis falu, s annak egy kis lakossága, s azok közt egy mészáross, ki csak mészárolgatott egész álltó napokot, csak nyúzott, csak darabolt, csak kimért. Merhogy enni kell mindenkinek.

No, eccer ócsón vett egy tehenet, gondolta, majcsak lemészárolja, azt es, oszt joól kiméri, oszt joól meggazdul belüle. Úgy es vót. Letaglózta a tehenet, felhúzta a magosba, oszt lenyúzta rulla a ruváját. Szétszabdalta, lett es abbul fej, nyak, tarja, rostéllyos, hátszin, vesepecsennye, fartő, csipő es meg hamis es, fejér, meg fetekepecsennye, felsál, meg gyijó, szegy, meg lapocka, uszály, meg lábszár es, ahogy illik. Szépen kipakkolta a székibe, oszt várta a vevőket, kikbül meggazduljon. Node nem gyüttek azok, egy se. Hogy mér nem? Hát képzejjék, a falu bírája kikütte űköt az erdőre regveli harmatot gyűtteni, de annyit, hogy hordót es vittek magukval. Egész héten sénki se vót odahaza, mind harmatot gyűtött, merhogy a bíró jánya ha abba megferedik, akkor eltávozik majd képirül a ragya. Eztet hallotta a bíró valahun.

No, nem vót mit tenni, reábedesedett a sok hús a mészárosra, mer nem vót nép, ki elvigye tülle, hát odavette a kutyáknak az egészet, felszedelőszködött, oszt dühibe elment a bíróho, hogy mesterségét eléje letegye.

Dehogy hagyta a bíró, hogy egy ilyen joó mészáros elmennyen a falubul, mikor étetni kell azt a sok hülyét, ki néki majd meghozza a harmatot, hát öszveszólította az eskütteket, oszt kiókumlálták a megódást. Eztán a mészáros köteles legyen eccerre csak egy fél tehenet vágni egy héten, a másik felét majd a másik héten vágja le. Így hús es lesz a székbe, meg vevő es lesz elegendő, s megtelik majd minden bendő.

No, meghallván eztet, világgá futott a mészáros. Még tán most es futna, de tanált egy jobb falut es, óta mán nállunk lakik s mészárol. Igaz, a legnagyobb állat a kecske vót, mit levágott, tehenhe hezzá se nyult itten, de azért megvan. Elmesélte a történetit, híre es ment annak, oszt ezóta mongyák a magyarok a kissé hülékre, hogy:

 

„Fél tehenet se ér az esze.”

 

 

 

 

Ha kimondod...

Vót eccer, hun nem vót, vót eccer egy igazmondó juhász. No, e nem a vót, ki a Máttyás királynál szógált, ez egy másik vót. Másik mese, másik történet, de én úgy látom, a juhászok között terem a legtöbb igazmondó. Maguk nem így lássák? Csak úgy mellékessen megjegyzem maguknak, hogy nékem es van nehány kecském s birkám, így hát magam es juhász vónék, kicsibe.

No, hogy szavamat ne felejcsem, ez az igazmondó juhász még arrul es hírös vót, hogy a keze alatt még egyetlen bárán el nem pusztult. Akarmit es tett, akarmilyen baja es vót a báránnak, az csak mind felgyógyult, s felerősödött a keze alatt. Híre es ment ennek a vármegyébe. Hogy mékbe? Hát mind a hatvannégybe!

No, eccer igencsak mög lett tisztelve ez a juhász, merhogy maga a király….. juhássza gyött el hezzá, mikoris valami nyavaja megtámatta a királyi nyáj aranszőrű bárrányát, mi történetessen a királlyány kedvence vót. Hát ebbe az esetbe eget s fődet megszokás mozgatni, mert nem szabadott hagyni a királlyányt pityeregni. Nem mondom, ha egy parasztlyányrúl, meg egy tanyasi rühes birkárul lett vóna szó, abba az esetbe nem mozdult vóna senki a királyi palotábul, de a világ mán csak így működik, hajják. E van!

No, odasenderült a király juhássza  az igazmondó juhászho, oszt mutassa néki aztat a beteg báránt. Nézegeti, tapogassa, bényult a lajbija alá es, hát bé a göndörödő aranszőr közzé, de ottan se nem látott hibát ebbe a báránba az igazmondó juhász.

-Mongya csak, oszt jól tarcsák maguk eztet a báránt?

-Münk mán csak jól! Egész nap eljárogat a palota termejibe, eszegeti a foszlós kalácsot, meg iszogassa a rózsaszirmos vizeket hezzá. Utána meg a királlyány tutujgassa lefekvésig. Hát az annyába se vót jobb dóga!

-No, hajja juhász uram, itten van a baj! Merhogy egy báránnak legelő kell, meg a nyáj, mivel harapni mehet, s harapni es csak fű kell annak, innya meg a jó forrásvíz, mi kigyön a dombok ódalábul. Ez ennek a báránnak a hibája, rosszul van tartva!

Hejj, rosszul esett ez a beszéd a királyi juhásznak, féltette az állását, merhogy eztet az igasságot ű nem monta meg a királlyánynak annakidejin, mikor kiszakította az aranszőrüt a nyájbul. Mit tehetett vóna, no mit? Támadott.

-Máncsak ilyet ne mongyon kend, asziszi maga jobban ért mindenhe mint én? Hát kicsoda maga, mit es képzel magárul maga? Bépanaszolom kendet a királynál, hogy maga nem ért a bárányokho, oszt majd megnézheti kend magát, ha sehun se nem kap állást!

No, hogy bé lett é panaszolva ezek után az igazmondó juhász a királynál én aztat nem tudom. De hogy mindmáig terelgeti nyáját, fújja furulyáját, s vígan éli a világát, amáncsak bizonyos!

Azért tanult es az esetbül. Példájul aztat, hogy:

 

„Ha ki mondod mindég, a’ mit akarsz; Azt hallhatod a’ mit nem akarsz.”